Várdai, Kokas, Horti...

A tizenkilenc éves George Enescu 1900-ban komponált vonósoktettje a műfaj egyik legizgalmasabb darabja: káprázatos virtuozitással kezeli a nyolc szólam kavargó polifon szövetét. A négytételes, de egyvégtében játszandó mű hihetetlen energiákat képes felszabadítani az előadókból, különösen, ha olyan művészek játsszák, mint ezen a koncerten. Hasonlóképpen ifjúkori mű Rahmanyinov g-moll zongoratriója: a zeneszerző tizennyolc évesen komponálta 1892-ben, és erőteljesen érződik benne a nagy előd, Csajkovszkij hatása. A Fesztivál Akadémia Budapest nyitókoncertjén több szinten is megidéztük a család fogalmát, és a zárókoncert végén is visszatérünk a fesztivál központi témájához. Brahms brácsadalai a zeneszerző jóbarátja, Joachim József családja számára készültek, Wagner pedig felesége, Cosima születésnapjára komponálta Siegfried-idill című darabját fiuk 1869-es születését követően. De a család fogalma magasabb szinten is megjelenik a zárókoncerten: hiszen a klasszikus zene nagy családjának két tagja, ha tetszik, két, egymással viszálykodó testvér kerül egymás mellé a műsorban: a tradíciótisztelő Brahms, és a jövő zenéjét kutató Wagner. Mert meglehet, akkoriban élesnek tűnt közöttük az ellentét, valójában mindketten egy tőről fakadtak: a bachi–beethoveni hagyományt gondolták tovább, s hoztak létre más és más irányban növő ágakat a klasszikus zene gyönyörű családfáján.