Petrovics Emil 90

„Nem vagyok hajlandó erőszakot tenni magamon: azt keresem, ami valóban vagyok. A világban hallott zenék éppen ebben az elhatározásomban erősítettek meg: bátran és semmifajta kisebbrendűségi érzéstől nem kínozva vállalom, hogy szeretek időnként 4/4-ben dúr hármashangzatokat írni. […] Az a fontos, hogy azt írjam meg, amit én hallok és amit én gondolok a zenéről” – válaszolta egy alkalommal Varga Bálint András művészi állásfoglalást firtató kérdésére Petrovics Emil. A gyakran idézett kijelentés pontosan jellemzi Petrovics alkotói személyiségét, aki komponistaként egész pályafutása alatt valamiféle klasszikus arányérzékkel és mesterségbeli tudással ötvözte a zenetörténet elmúlt kétszáz évének technikai megoldásait. Professzionális önazonossággal dolgozott, és rendkívül egységes életművet hagyott hátra, ahogyan arról az 1956-ban komponált I. kantátától az 1993-as Vörösmarty-nyitányon és a hat évvel későbbi Zongoraversenyen át egészen a 2001-ben befejezett II. szimfóniáig ívelő koncertprogram is tanúskodik.