David Grimal, Anne Gastinel és Philippe Cassard A Zeneakadémia saját szervezésű programja

A zongorás trió műfajának története a szalonok és a műkedvelő zenészek világában indult a 18. században, amikor a komponisták – hogy a közös házimuzsikálás lehetőségét is felajánlják – egyes billentyűs szonátákhoz könnyű, opcionális vonós szólamokat írtak. A század utolsó évtizedeiben aztán a hegedű és a cselló szólama egyre önállóbbá vált, és az 1800-as években a művek a szalonok helyett már egyre inkább a koncertpódiumokon találtak otthonra. Beethoven első, opusz-számmal ellátott műveiben (1795-ből) még tetten érhető a zongora dominanciája, op. 70 no. 2-es műve (1808-ból) viszont már egyértelműen három hangszeres virtuóz izgalmas párbeszédére épül. Az 1811-ben elkészült B-dúr trió pedig Beethoven utolsó alkotása ebben a műfajban. A kiváló francia vendégművészek már másfél évtizede játszanak együtt, Beethoven központi helyet foglal el repertoárjukban, és – saját bevallásuk szerint – a komponista piedesztálra állítása, valamint heroikus zenei karaktere helyett előadásaikban fontosnak tartják kiemelni a zeneszerző emberi oldalát, líraiságát és humorát is.