Concerto Budapest

„Szereti Brahmsot?” – kérdezhetnénk Françoise Sagan híres regényének címével. A francia írónő művében nem éppen a német romantikus zeneszerző játssza a főszerepet, a Concerto Budapest négy hangversenyén azonban annál inkább, ezért is invitálunk mindenkit: hallgassunk Brahmsot! Hogy miért? Mert zenéje egyszerre szól az értelemhez és az érzelmekhez, egyszerre hagyománytisztelő és progresszív, darabjaiban egyaránt találhatunk agyafúrt struktúrákat és szívhez szóló, szárnyaló dallamokat. A Brahms-sorozat első részében az idős, nagy szakállú mester muzsikájával találkozhat a közönség. A komponistára igen nagy hatással volt a magyar zene és több magyar muzsikus barátja volt. Ez pedig együtt járt azzal is, hogy szerencsére gyakran megfordult Budapesten, hogy saját műveit játssza vagy vezényelje. Az pedig még nagyobb büszkeség, hogy a szerző egyik igen fontos kompozícióját, a B-dúr zongoraversenyt Pesten mutatták be először 1881-ben, Brahms szólójával, Erkel Sándor vezényletével. A korabeli kritika szerint a mű „magasan szárnyaló szimfonikus zenei gondolatok sorozata”, Brahmsot pedig „szűnni nem akaró tapsviharral üdvözölte a közönség”. Brahms ekkor már sok éve bécsi lakos volt, ahogyan az est szólistája, Elisabeth Leonskaja is, aki gyakran tűzi koncertjei műsorára a német romantikus komponista műveit, egy Brahms-lemeze kapcsán pedig azt írt a brit Gramophone-magazin, hogy „erőteljes és intelligens zongoraművész”, aki „nagyon jó érzékkel tartja egyben a zenét”. A nagyszabású versenymű mellett a zenekar Keller András zeneigazgató vezényletével Brahms utolsó, IV. szimfóniáját szólaltatja meg, melyről ugyan maga a szerző azt írta, hogy „túlságosan árad belőle a mi hűvösebb éghajlatunk”, a bemutatón hatalmas sikert aratott, és noha zárótételével, egy passacagliával a barokk kort idézi, erre a kompozícióra Arnold Schönberg is felhívja a figyelmünket a progresszív Brahmsról írt tanulmányában.