Bán Máté, Varga Oszkár és Razvaljajeva Anasztázia kamaraestje A Zeneakadémia saját szervezésű programja

Kevéssé ismert, hogy nemcsak Debussy írt művet fuvolára, brácsára és hárfára: a 20. században több más zeneszerzőt is megihletett ez a különleges kamarahangzás. A Zeneakadémia két oktatója és a lipcsei Gewandhaus Szimfonikus Zenekarának váltó-szólófuvolása három francia, valamint egy angol és egy japán szerző darabjait választották műsorukhoz. Jacques Ibert 1946-ban komponált kísérőzenét Suzanne Lilar írónő egyik darabjához, az ebből kiemelt lassú és gyors közjátékból végül önálló koncertdarab született. Ravel 1903 és 1905 között keletkezett zongoraművét Carlos Salzedo hárfaművész írta át három hangszerre (az ő változatában még cselló szerepel vonós hangszerként). Amikor egy franciaországi turnéja során a szerző jelenlétében szólalt meg a feldolgozás, Ravel csak ennyit mondott: „Miért nem jutott ez eszembe?!”. Debussy egy hat szonátából álló sorozatot tervezett kiadni, mely 1918-as halála miatt félbeszakadt és végül csak három darab készült el, köztük a triószonáta. „Borzasztóan melankolikus” – írta saját művéről, ítéletét ekkor azonban már befolyásolhatta betegsége miatti lelkiállapota, hiszen zenéjét hallgatva melankóliának nyomát se találhatjuk. A francia művek között elhangzik Arnold Bax angol zeneszerző triója, amellyel az 1916-os írországi felkelésben elvesztett barátainak kívánt emléket állítani, valamint Takemicu Tōru 1992-es, Debussyhez hasonlóan töredékes dallamfoszlányokat használó kompozíciója.