Vidovszky László retrospektív est II.

„Színház az egész világ” – mondja Shakespeare Ahogy tetszik című darabjának 2. felvonásában Jacques, és nehéz vele vitatkozni. Mivel a zene is része a világnak, Shakespeare-rel egyetértve mondhatjuk, hogy a zene is színház, mégpedig nemcsak az opera, az operett meg a musical, hanem minden zene. A Kossuth-díjas Vidovszky László három kultikus műve, amely a fesztivál programjain szerepel, különböző perspektívákból mutat rá a zene színpadi természetére. Az 1972-es Autokoncert mintha egy Beckett-dráma záróképe lenne: a színpadon állványokra rögzített hangszerek, ember sehol, két „játékos” a színfalak mögül irányítja a hangszerek lezuhanását és az abból létrejövő zenét. „Az üres színpadon harminc másodpercenként önmaguktól lezuhanó és hangot adó tárgyak tragikuma, költészete és az a végtelen ökonómia, amitől mindez szigorú zenei formává válik, mélyen megrázott” – mondta a műről Kurtág György. A darab a nyugati zenekultúra végének kérdését veti fel, s bizonyos értelemben az 1981-es opera, a Nárcisz és Echó is erről szól. Az önmagába beleszerető ifjú története, amelyet Ungvárnémeti Tóth László 19. századi drámája nyomán dolgozott fel Vidovszky, rendkívül tarka (ahogy egyes elemzői fogalmaznak: „posztmodern”) operai köntöst kap, amelyben a keringő, a csárdás, a ragtime, az operett és a nagyromantikus zongorazene egyaránt helyet kap, s áll össze valamiféle zenetörténeten túli stílussá.