Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Carl Philipp Emanuel Bach 1768-ban lépett Hamburgban keresztapja, Telemann örökébe. A Nagy Frigyes udvarában eltöltött évtizedek révén a kor egyik legelismertebb komponistájának számított. A koncerten elhangzó mű az 1775–76-ban komponált négy szimfónia első darabja. Ezekről írta Friedrich Nicolai az Allgemeine deutsche Bibliothek hasábjain: „Az ilyen művek olyan ajándékok, amelyeket csak Bach adhat nekünk…” Haydn utolsó tizenkét „londoni szimfóniája” közé tartozik a „Katona” melléknevet viselő szimfónia is. A némely részletében borús kedélyvilágú Adagio bevezető után beköszöntő gyors főrész témái ugyan vidám hangvételűek, ám a tétel során a sötét árnyak vissza-visszatérnek. Az Allegretto középrészében jellegzetes janicsárzenét hallunk. A Menuetto (Moderato) az osztrák néptánc szellemében fogant. A Presto fináléban Haydn ismét a „törökös” hangzásvilágot használja hatáselemként. 1782 augusztusában Mozart feleségül vette Constanze Webert. A zeneszerző fogadalmat tett: hálaadó misével emlékezik meg az eseményről. A darabot Salzburgban kívánta bemutatni. 1783 őszén a kompozícióból csak a Kyrie, a Gloria és a Sanctus hangzott el. Később további részek készültek, de a liturgikus szöveg megzenésítése így is hiányos maradt. A töredékességében is lenyűgöző alkotáson érezhető a Gottfried van Swieten báró közvetítésével megismert Bach- és Händel-stílus hatása. A „stile antico” szellemében fogant a mise legdrámaibb tétele, a Qui tollis, amely a barokk passacaglia kromatikusan ereszkedő ostinatóját idézi meg, a kórus ugyancsak kromatikus, fájdalmas dallamával tökéletes egységet alkotva. Az est karmestere a – főként német és olasz – reneszánsz és barokk zene specialistájaként ismert Konrad Junghänel.