Tiszta fejjel és tiszta szívvel

Kossuth-díjas, a Corvin-lánc és a Szent István Rend kitüntetettje, a nemzet művésze, az MMA rendes tagja és világra szóló operaénekesi sikerekkel a háta mögött is józan, figyelmes és közvetlen. Ő Marton Éva, aki az utóbbi éveket tudása önzetlen továbbadásának és a nevét viselő nemzetközi énekverseny beindításának szentelte. Férje, Marton Zoltán sebészorvos, aki nem kevesebb mint ötvennyolc éve elválaszthatatlan társa és önzetlen menedzsere, eleinte csendben hümmögve tanúja a beszélgetésnek. Aztán ahogy belemelegednek, egymás szavába vágva mondják – nem a magukét, hanem egymásét.

– Néhány hete ért véget a 2020-ról elhalasztott IV. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny. A gálán tartott beszédében úgy fogalmazott, tulajdonképpen hálás a pandémiának, mert az online tanítás során sokkal közelebbről, élesebb fókuszban láthatta a fiatal énekeseket. Ehhez képest a versenyen a Zeneakadémia koncerttermeiben sokszor tíz méter választotta el a zsűrit a versenyzőktől. Hogyan tudták áthidalni a virtuálist felváltó valóságos távolságot?

Marton Éva: Egyetlen hatalmas öleléssel. Megpróbáltam a karjaimmal befogni a teret, ami köztem és a versenyzők között állt. Minden pátosz nélkül mondhatom, végtelen szeretethullám hömpölygött a színpadról a közönség sorai felé, és vissza; olyan határtalanul intenzív kapcsolat alakult ki a versenyzők és közöttem, amilyet akkor éreztem, amikor a világ leghíresebb színpadain állva a legnagyobb szerepeimet énekeltem.

– Honnan táplálkozik az a páratlan figyelem és szeretet, amivel a versenyzőket most már negyedik alkalommal veszi körül?

Marton Éva: Az előadóművészi pályám összes tapasztalatából. Soha nem úgy mentem fel a színpadra, mintha valami hétköznapi munka vagy kötelesség szólítana oda, amit el kell végezni. A színpadra lépve mindig azt mondtam: itt vagyok, tessék, vegyétek el belőlem, amire szükségetek van, táplálkozzatok belőlem, az érzelmeimből! Nekem, mint művésznek az a feladatom, hogy azt adjam, amit a közönség a mindennapi életben nem tud átélni, és az érzelmeim által olvadjanak fel, és kerüljenek újra közelebb egymáshoz az egymástól elhidegült emberek. Amikor a hosszú hónapok elzártsága és egy év halasztás után végre találkozhattam a versenyzőkkel, a szívem azt súgta, hogy meg kell mutatnom nekik, micsoda öröm, micsoda régen várt élmény, hogy együtt lehetünk, és újra átélhetjük a pillanat művészetét, mert az előadóművész mindig annak a percnek, annak a pár órának él, amíg a színpadon van. A mögé tett rengeteg munkáról nincs mit beszélnünk, mert az senkit sem érdekel. Annál inkább az eredmény, ami gyönyörű és szép.

– Sonia Šarić lett az idei verseny abszolút győztese: a fődíjat és a közönségdíjat is ő vitte el. A vajdasági származású szoprán igazi klasszis, túlzás nélkül mondható, hogy érett művész. Az első pillanattól fogva sejtette, hogy esélyes?

Marton Éva: Tizenegy éve tudom. 2010 körül ismertem meg egy ausztriai városkában, a Tagliavini zenei versenyen. Akkoriban kezdte főiskolai tanulmányait, nagyon fiatal volt még, mégis díjat nyert. Rögtön tudtam, hogy ebből a lányból lesz valami. Másodszor 2018 táján az athéni Maria Callas-versenyen találkoztunk, akkor ajánlottam neki, hogy próbáljon szerencsét az én énekversenyemen is. Jelentkezett is az eredetileg 2020-ra kitűzött versenyre, és most itt volt előttünk, teljes pompájában. Mindig nagyon szépen énekelt, de mostanra igazi kiforrott művész lett belőle. A gálaesten pedig valami olyan pluszt tett rá a teljesítményére, amilyet csak az igazán nagyok tudnak, akiknek megvan az a képességük, hogy reagáljanak arra a felfokozott érdeklődésre, hangulatra, feszültségre, ami a közönség felől feléjük árad.

– Mi történt a magyar fiatalokkal? Idén először nem volt magyar a díjazottak között – a pandémia elvette a hazai pálya előnyét, vagy az egy év csúszás okozott náluk formaidőzítési problémát?

Marton Éva: A magyar fiataloknak egyetlen hiányosságuk van: kicsinyhitűek. Már nem vallási értelemben; arra gondolok, hogy magukban, a munkájukban nem hisznek eléggé. Úgy vettem észre, hogy az órán, a négy fal között bátrak, de ha ki kell állniuk és bizonyítaniuk kell, nem bíznak magukban. Persze, a rutinon is múlik, de úgy érzem, inkább azon, hogy nem hisznek eléggé abban, amiben én hiszek. Nem tudom, mit lehetne még kitalálnom, hogyan tudnám őket jobban bátorítani, motiválni, és átadni nekik a saját erőmből. Mint pedagógus tényleg sok mindent kipróbáltam, de egy bizonyos foknál nem jutok tovább, mert nem engednek elég közel a szívükhöz. Egy volt növendékem odajött hozzám a verseny előtt, és azt mondta: „Tanárnő, annyira félek!” Mire én: „Mitől fél? Itt vagyok! Figyelek magára!” Nem is értem, mit értenek félelmen – én soha nem éreztem félelmet, nem csak a színpadon, az életben sem. A pandémia alatt sem féltem. A férjem végig itt volt mellettem, mitől kellett volna félnem?

– Ott állt ön mellett menedzserként, diplomataként és egyfajta titkos stratégiai igazgatóként, ahogy egész életében, úgy a versenyek alatt is. Ennek ellenére szinte sehol nem tűnik fel Zoltán neve, és a versenyzők, illetve a nagyközönség alig-alig érzékelik, hogy „párban dolgoznak”.

Marton Zoltán: Nem titok, hogy részt veszek a verseny szervezésében. Elejétől fogva így terveztük. Tíz évet dolgoztunk rajta, míg végül Batta András rektor segítségével a Zeneakadémián befogadták, és a Liszt Ferenc téri épület felújítása és újra nyitása után 2014-ben elindulhatott. A harmadik után pedig felvették a Nemzetközi Zenei Versenyek Szövetségébe, és lám, 2021-ben túl vagyunk a negyediken, és már készítjük elő az ötödiket.

Marton Éva: Jómagam egészen ritkán szólok bele a szervezésbe, az pedig kizárt, hogy utasítást adjak Zolinak. Igaz, mástól sem igen fogad el még tanácsot sem. Viszont rendszeresen megkérdez, jó lesz-e így vagy úgy, amit elgondolt.

– Ismernek olyan művészházaspárokat, akiknél hasonló a munkamegosztás és a harmónia a két fél között?

Marton Éva: Hogyne. Ritkák, mint a fehér holló, de vannak ilyenek. Leonie Rysanek és a férje, vagy Anna Tomowa Sintowék is nagyszerű pár voltak.

Marton Zoltán: Na de úgy, mint mi, egy egész életen át kitartsanak egymás mellett…

Marton Éva: Olyat is ismerünk, Richard Bonynge ausztrál karmester és koloratúrszoprán felesége, Joan Sutherland alighanem véd- és dacszövetséget köthettek hosszú házasságuk hajnalán. Bonynge soha egyetlen rossz szót nem szólt a feleségére, mindenben támogatta, és még Joan halála után is rendre különdíjakat ajánl fel azoknak a versenyeknek, ahová annak idején Sutherland eljárt zsűrizni.

Marton Zoltán: Csakhogy ő nem menedzselte a feleségét, hanem…

Marton Éva: …dirigálta, az összes előadását, igen. De nem ötvenhat éven át, mint amennyit mi együtt lehúztunk…

Marton Zoltán: Ötvennyolc!

Marton Éva: Zolikám. Egy fedél alatt csak ötvenhat évet éltünk, előtte te is, én is a szüleinknél laktunk.

Marton Zoltán: A két év edzőtábor is számít…

– Amikor először találkoztak, amikor gyűrűt húztak egymás kezére a Mária utcai Jézus Szíve- (akkor épp nem jezsuita) templomban, amikor elindultak szinte üres kézzel Nyugatra, már akkor tudták, érezték és hitték, hogy semmi nem választhatja el önöket egymástól, és hogy együtt képesek lesznek végig járni azt az utat, amelyet kitűztek maguk elé?

Marton Éva: Ő jobban hitt benne, mint én.

Marton Zoltán: Jó néhány nőismerősöm volt, de egyiküknél sem jutott eszembe, hogy elvegyem. Évánál két hét után. Ő volt ugyanis az első nő, akinél az éjjeli ügyeleti ellátást követően reggel meglátogattam, hogy rendben van-e, és megbeszéltük a randevú idejét is. A következő találkozásunk alkalmával – szó szerint – vér- és dacszövetséget kötöttünk. Megvágtuk az ujjunkat, egy pohár borba csepegtettük a vérünket, és felváltva kiittuk a pohár tartalmát. Erre a pogány esküvésre két évvel jött a polgári és a katolikus esküvő.

Marton Éva: Olyan bizalmam támadt iránta az első pillanatban, hogy úgy éreztem, mintha a másik felemmel beszélnék. A mai napig akármilyen problémával fordulhatok hozzá, kérhetem a tanácsát, megbeszélhetünk bármit. Jó, néha dühös vagyok rá, ha mást gondol, mint én, de akkor meg elkezdek gondolkodni rajta, vajon miért nem értettünk egyet.

Marton Zoltán: Ha mondtam valamit, aminek általában mindig volt alapja, Éva előbb-utóbb rábólintott.

Marton Éva: El kell fogadni, hogy minden embernek vannak olyan dolgai, amelyek a másiknak nem tetszenek, és fordítva.

Marton Zoltán: Én vagyok az egyedüli, akinek mindegy, mit csinálsz: nekem minden tetszik! (Nevet.)

Marton Éva: Micsoda szemtelenség!! (Nevet.) Tény, hogy nem voltunk sohasem lelkizősek.

Marton Zoltán: Túl racionálisan gondolkodtunk, nem is lehetett!

Marton Éva: Minek is, amikor nincs min!?

Marton Zoltán: Legfeljebb, ha a gyerekek miatt veszekedtünk…

Marton Éva: De azt is csak pár alkalommal.

– Az operavilág az utóbbi években számos botránytól hangos, ami nem épp arra utal, hogy példás családi életet éltek volna a legnagyobb sztárok. Hogyan tudtak az egymásnak esküdött hűségre, tiszta lelkiismeretükre, a családra, a gyerekekre figyelni – olykor ezer kilométerekre egymástól?

Marton Éva: Én nem akartam soha más lenni. Mindig azt vallottam, hogy az életben olyan maradok, amilyennek születtem. A színpadon kiélhetem magam, de ha lemegy a függöny, vége a szerepnek. Olyan, mintha lenne egy színpadi ikertestvérem, akivel ilyenkor szerepet cserélünk. Vannak hősnők – Elektra, Salome, az árnyék nélküli asszony, Ortrud –, akiknek nehezebb a bőréből kibújni, de legkésőbb másnap reggelre újra visszaváltozom Marton Évává, feleséggé, anyává.

Marton Zoltán: Miután Éva sokat volt úton, a gyereknevelés feladatának nagy része rám hárult. Ahogy nőttek fel, úgy vontuk be őket fokozatosan mindenbe, úgy lettek az életünk részeseivé, s lett a mi életünk az ő életükké. Mindenről tudtak, és rengeget utaztak velünk: úgy kóboroltak kamaszként repülőn keresztül-kasul a világban New Yorktól Maniláig, mint más a szomszéd utcákban. Mégsem számított egyikük sem színházi gyereknek, akik állandóan bent lógnak az anyjuk próbáin.

– Máig egy fedél alatt élnek felnőtt gyermekeikkel és családjaikkal. Ezek szerint soha nem lázadtak?

Marton Zoltán: Nem. Szerintem élvezték, ahogy felnőttek. S amikor a hazaköltözés mellett döntöttünk, és építkezni kezdtünk, ők maguk kérték, hogy lakjunk együtt. Az első emeleten Zoli fiunk, a másodikon Diana él családjával, teljes egyetértésben. Vasárnaponként van az „összetartás”, olyankor együtt elmegyünk egy étterembe ebédelni, és alaposan megbeszélünk mindent.

Marton Éva: De nehogy valaki azt higgye, hogy ez így jött magától. Dehogy!

Marton Zoltán: Igen, dolgozni kellett rajta.

Marton Éva: Zoli nagyon ügyesen összehozta ezt is, mint annyi minden mást. És az érdekesség az, hogy a gyerekeink párjaira is úgy tudunk tekinteni, mintha a saját gyerekeink lennének. Nem megyünk egymás nyakára, de az ajtó mindig nyitva van, és bármikor bejöhetnek hozzánk. A legkisebbik csak berohan, megáll a fotel mellett, hogy eldarálja, mi történt vele aznap az iskolában, s aztán szalad fel az anyjához – mi meg csak összenevetünk Zolival.

Marton Zoltán: S ha valakinek nehézsége, vesztesége, bánata támad, segítünk, erőt adunk neki, hogy soha ne adja fel. Nálunk ez az alap.

– A nemrégiben lezajlott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust megelőzően nemigen volt szokás profi zenész körökben nagydobra verni, hogy valaki vallásos-e vagy sem. Martonék templomban esküdtek, ott a kereszt a nyakukban, és gyakran hivatkoznak a Jóistenre.

Marton Zoltán: 1938-ban, az eucharisztikus világkongresszus alkalmából rendezett misén a Gellért-hegynél pólyásként emelt magasba édesanyám, hogy Eugenio Pacelli bíboros, a leendő XII. Piusz pápa áldása rám szálljon. Innen indult az egész. Templomba pedig mi úgy szoktunk menni, hogy beszélgetünk a Jóistennel.

Marton Éva: Ha nem hittem volna, nem jutok idáig. S most a hit mindkét értelmében gondolom: hiszek Istenben, és hiszek magamban.

– Mennyi tartozik mindebből a tanítványokra, a versenyzőkre, a közönségre?

Marton Éva: Elég szemérmes vagyok ilyen téren. Miért kellene beszélnem arról, amit a lelkem mélyén őrzők? Van azért kivétel. A minap egy kínai férfit tanítottam, Bach egyik karácsonyi kantátájának az áriáját tanulja. Azt mondtam neki: „Maga ebből semmit nem adott vissza, mert nem kereste és nem találta meg az Istent. Bachnak a zenéje, minden üteme és hangja fölfelé mutat. Ha nem érti meg ezt, nem fog tudni soha Bachot énekelni.” Úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Kénytelen voltam azt mondani neki, hogy amíg nem érzem és hallom az éneklésében, hogy hisz, addig nem tudok neki segíteni.

–  Ha jól vettem észre a gála emelkedett pillanataiban, mintha kiengesztelődött volna a Magyar Művészeti Akadémia irányítását átvevő fiatalabb generációval is. Behegedtek a sebek, amelyeket akkor szerzett, amikor előzetes várakozásai ellenére nem választották meg elnöknek 2017-ben?

Marton Éva: Valóban, felülkerekedtem az érzelmeimen.

Marton Zoltán: Nagyvonalú vagy, megengedheted magadnak. Én nem tudom megemészteni, noha számítottam rá. Finoman szólva nem szép dolog volt, hogy épp téged, aki olyan sokat tett a hazájáért, és olyan sokat tudott volna tenni a magyar művészeti életért, hagytak késbe futni.

Marton Éva: Nem akarom és nem is vagyok képes vinni a haragot egy életen át. Minden negatív érzelem és gondolat elsősorban engem rombol, az én gondolkodásmódomat homályosítja el, és ezt nem engedhetem meg magamnak.

Marton Zoltán: Sajnos Éva bízott bennük, annál nagyobb volt a csalódása. Szerettem volna ezt elkerülni, de azt hiszem, egy életre tanult belőle.

Marton Éva: A gálán egyszer s mindenkorra becsuktam ezt az ajtót – azt hiszem, az ajtók becsukásának képessége a jó tulajdonságaim közé tartozik. Szabó Magda könyvét tudom mindenkinek ajánlani, mert kell, hogy legyen legalább egy olyan ajtónk – hétre, mint a Kékszakállúnak, nincs szükség –, amit adott esetben magunkra tudunk zárni.

– Sors – gondviselés – szerencse – tehetség – munka: mi az, ami Martonékon múlt, és mi az, ami már-már csodaszámba ment az életük során?

Marton Zoltán: Az elejétől fogva mindent beosztottunk: én megterveztem, Éva véghez vitte. Csak arra kellett figyelnünk, hogy ne szálljon az ember fejébe a dicsőség, és az sikerült. Ennyi a titkunk.

Marton Éva: Tényleg így volt, és így van mindmáig. Mondhatok én bármit ezeknek a mai fiataloknak, ha elfelejtik, és nem képesek véghez vinni, amit elterveznek. Én soha nem felejtettem el, amit Zoli mondott nekem. A következő előadáson kijavítottam, és működött. Így haladtunk lépésről lépésre, lépcsőről lépcsőre.

Marton Zoltán: Hat hónap után kiderült volna, hogy hülyeséget mondok, akkor rögtön felhagyok Éva menedzselésével, és maradok csak az operálásnál. De mindig igazam volt. (Nevet.) Csak háromszor ment Éva a saját feje után – Isten óvjon tőle, hogy még egyszer megtegye!

Marton Éva: Látja? Így rak helyre. Én meg jót nevetek rajta, és megyek tovább a magam útján, ahogy mentem az egész életemben: tiszta fejjel és tiszta szívvel.

(Az interjút Végh Dániel készítette, megjelent  a Szív c. magazinban)